November végén a Duna palotában került megrendezésre közel ötven meghívott kiállítóval az I. Pinceszer, vagyis a Külhoni Magyar Borászok Egyesületének találkozója. A hatalmas kínálatból sajnos mindenre nem jutott idő, de próbáltam több borvidékről is kóstolni és egy izgalmas mesterkurzuson is részt vettem. A Külhoni Magyar Borászok Egyesülete 2018. január 20-án alakult meg Budafokon, 12 alapító borász közreműködésével. Célul tűzték ki a jelenlegi Magyarország államhatárain kívül eső magyarlakta borvidékek szőlő- és borkultúrájának, a hozzá kapcsolódó szakmai közösségeknek a fejlesztését, illetve az évszázados hagyományok felkutatását és megőrzését.
Borvidékek Erdélyben és a Partiumban
Balla Géza és Pálfi Noémi tolmácsolásában zajló mesterkurzus során 6 tételen keresztül mutatták be a régió jellegzetes szőlőfajtáit. A bevezetésben hallhattunk a borvidék helyzetéről és az összefogás erejéről, illetve többek között az uniós támogatások kihasználásáról az ültetvények újratelepítésében. Ennek során az elmúlt 10-15 évben 50 ezer hektár szőlőt telepítettek újra, többen kihasználva a lehetőséget, hogy őshonos fajtákat vegyenek gondozásba. Mint Balla Géza is hangsúlyozta, nagyon fontos szempont a minőségi borkészítés, amihez elengedhetetlen, hogy a képzésre is fordítsanak időt, mert megfelelő szakértelem nélkül az újratelepített területek 3 év után akár elparlagosodhatnak. Folytatva gondolatát kiemelte, hogy hiába készít valaki jó bort ezekről a területekről, ha értékesíteni nem tudja, mert nem jöttek létre erre megfelelő szövetkezetek. Szerencsére, mint tapasztaltam a helyszínen is az út ki van jelölve, és a lelkesedés is meg van hozzá, hiszen szép számban képviselték a régiót a rendezvényen megjelent borászatok.
A mesterkurzuson bemutatott tételek közül az 1010 óta működő, jelenleg 15 hektáron gazdálkodó Gyulafehérvári Érseki Pincészet egyik borát emelném ki. A szőlőfajta számomra ismeretlen volt, soha nem kóstoltam még rózsamálit. Maga a fajta járdovány, kövérszőlő és királyszőlő nemesítésével jött létre, a kóstolt tétel alapanyaga pedig részben egy 1903-ban telepített területről származik, késői szüreteléssel és hordós érleléssel feldolgozva. A késői szüret kis maradékcukorral és botritiszes jegyekkel köszön vissza a pohárból, de megjelennek a vulkanikus talajra jellemző sós karakterek is. Lehet, hogy a rózsamáli név engem kicsit megvezetett, de illatban határozottan rózsavízre emlékeztető jegyeket éreztem, némi aszalt kajszibarackkal társulva.
A mesterkurzus után maradtam az erdélyi borvidéknél, kíváncsi voltam, hogy Balla Gézánál mivel készültek még a rendezvényre az előző sorban kóstolt kadarka mellett. Elsőként egy könnyed, üde magyarádi fehér került a poharamba, amely a ménesi régió jellegzetes fehér fajtája, s mint megtudtam kiváló pezsgő alapanyagot is ad. A korábbi évjáratokkal ellentétben idén a rozé kizárólag kadarkából készült, mert az idei év nagyon kedvező volt a fajtának. A néhány órás héjon áztatásnak köszönhetően a bor színe egészen halvány rózsaszín, illatában és ízében pedig visszaköszönnek a kadarka fűszeres jegyei.
A Nachbil pincészet a szatmári régiót képviselte a rendezvényen, tőlük is kóstolhattunk egy kékfrankost már a mesterkurzus során, amely a nagyon friss, gyümölcsös vonalat képviseli a korai szüreti időpontnak és a nagyhordós érlelésnek köszönhetően. A syrah reserve bor esetében dűlő és hordó szelekciót is alkalmaztak, illetve későbbi szüreti időpontot is választottak. A pincészet a természetes vonalat képviseli, 2017 óta megkapták a bio tanúsítványt, spontán erjesztik a boraikat és több tételük is szűretlenül kerül palackba.
A szilágysági Kárásztelek pezsgőpincészet most főleg a csendes boraikat hozta el, de a két gyöngyöző boron kívül egy tradicionális eljárással, rozé alapborból készült pinot noir brut pezsgővel is készültek, ezzel is megmutatva a pincészet fő vonalát. Örültem, hogy az egyébként nagyon szépen elkészített csendes boraik mellett kaphattam egy kis ízelítőt a londoni pezsgő világbajnokság egyik díjnyertes tételéből is. A csendes boraik márkaneve a kis meténg latin nevéből – vinca minor – származik, mely virág a szőlőültetvény szomszédságában lévő erdőben, a szőlő rügyfakadásával egyidőben virágzik, jelezvén a tavasz és az új évjárat kezdetét.
Az erdélyi kalandok után a vajdasági DiBonis pincészet meglehetősen széles portfólióját volt alkalmam kóstolni, mindezt a tulajdonos, Bóni László igazán lelkes és szórakoztató prezentálásában. Többek között a Zentai csatának emléket állító tételről is, amely 60% syrah, 20% cabernet sauvignon, 10% cabernet franc és 10% merlot házasítása. A zentai csatát ábrázoló festmény kalandos utat járt be. 1950-es években Zenta városa versenypályázatot hirdetett Eisenhut Ferenc híres festménye reprodukciójának elkészítésére. Öt jelentős művész mellett egy fiatal festőtanuló pályázaton kívül kezdte el saját alkotását és a zsűrinek az ismeretlen tanonc műve tetszett legjobban. A festmény rejtélyes körülmények között még aznap este eltűnt befejezetlenül, majd 25 évvel később került elő és végül sosem fejezte be az addigra már híres festővé vált alkotó. Szintén a DiBonis asztalánál volt szerencsém kóstolni egy turán fajtából készült bort is, mely egy tőkéken töppesztett szőlőből készült desszertbor. Zárásként pedig egy trükkösen Almados névre keresztelt párlatot is, amely a Calvados gyártáshoz hasonlóan több fajta almából készült.
Végül két felvidéki pincészetnél kóstoltam és beszélgettem hosszasabban a borászokkal. A Világi Winery 2015-ben vásárolt területeket és telepített szőlőt, így 2017-től kezdve jelentek meg palackozott tételeikkel a piacon. Kedvencem a zöldveltelini volt, amelynek igazán jót tett a diszkrét hordós érlelés és seprőn tartás. A Helemba cuvée a pincészet első házasítása: 60% zöldveltelini és 30% sauvignon blanc, 10%-nyi cserszegi fűszeressel kiegészítve. Itt is nagyon szépen érvényesült a hordós érlelés, az édes hordófűszerek leginkább fehér húsú gyümölcsös jegyekkel egészülnek ki. Az idei évjáratuk kicsit problémás volt, mivel áttérnek organikus művelésre, így sajnos a termésnek majdnem a fele odaveszett, viszont ami megmaradt, az nagyon szép, koncentrált borokat ígér.
Az estét a Garam menti Bott Frigyes pincészetnél zártam, ahol a ‘18-as évjárattal és egy ‘17-es tétellel ismerkedtem meg. Bott Frigyest hallgatni, ahogyan a borokról beszél mindig nagy élvezet, most éppen a hamburger technológiának nevezett feldolgozásról beszélt, ami esetében rétegezik a leszüretelt szőlőt. Az alsó réteg egész fürtös szőlő, amit kissé megtaposnak, hogy levet eresszen, majd erre simán egész fürtben kerül a szőlő és ez a legvastagabb réteg, végül a tetejére bogyózott szemek kerülnek. A módszer kicsit hasonlóan működik, mint a széndioxidos maceráció. A kóstolt borok mind átestek hordós érlelésen is, és derítetlenül, szűretlenül palackozták őket. A kirobbanóan gyümölcsös kékfrankos és a Super granum házasítás nyerte el legjobban a tetszésemet. Ez utóbbi 50% hamburger módszerrel feldolgozott kékfrankos, illetve részben bogyózottan, részben hamburger módszerrel feldolgozott pinot noir és kadarka izgalmas házasítása.
Az oldal tulajdonosa és főszerkesztője. 